MagazinSzakértő

Kütyü helyett kutya

Szurovecz Kitti

Az idei nyári szünet végére már őszintén el voltam keseredve. Egy szülőnek sincs ugyanis annyi szabadsága, hogy nap mint nap programot szervezzen a gyerekének, mert az élet nem úgy van, mint az amerikai, családi vígjátékokban,
hogy értékelhetően senki nem dolgozik, mégis mindenki fényesen megél – meséli Szurovecz Kitti, regényíró, #kikapcs-mozgalmár

Így hát nem tagadom, voltak napok, sőt hetek is, amikor a tizenkét éves fiam, Ádám sokkal több időt töltött a tablet
vagy a monitor előtt, mint egészséges lett volna. A kütyük világa rettenetesen be tudja szippantani. Olyannyira, hogy időnként rá kell szólnom: egyen, igyon, vagy épp pislogjon többet, mert a szeme már vérben forog. Ez pedig egészen ijesztő.

Általában amint végeztem a munkával, mindent elkövettem, hogy kirángassam őt az online világból. Mentünk strandra, kirándulni, közös programokat szerveztünk a barátokkal, napközben pedig időnként bekamuztam egy áramszünetet, vagy hogy tönkrement a wifirouter. A fiam olyankor végre – igaz, nagy pufogva – kivonult labdázni, vagy elővette az Egri csillagokat, és olvasott két-három oldalt. Kár is lenne tagadnom, a túlzásba vitt online jelenlét nálunk a családban állandó vitaforrás. A gyerekünk esetében különösen, hiszen ha nem engedem neki, akkor lemarad, kimarad mindabból, amit a barátai csinálnak, ha pedig igen, akkor a nap 24 órájában résen kell lennem és odafigyelnem, hol is vannak azok a bizonyos határok. Ez nem mindig könnyű, mert a minap az éjszaka közepén is azon kaptam, hogy a barátaival Forthnightot játszik a
takaró alatt a tableten.

Aztán iskolakezdés előtt pár nappal megismételték az egyik nosztalgiacsatornán a Lassie hazatér című filmet, és Ádám apukájával együtt megvilágosodtunk, tudtuk, mi kell nekünk és a gyereknek is: egy kutya! Egy aranyos háziállat, aki arra ösztönöz, hogy időről időre elhagyjuk a lakást, sétáljunk, menjünk ki a zöldbe, és egyáltalán, mozduljunk meg. Igen, egy cukorborsó skótjuhászkölyökre van szükségünk, annak minden édes terhével együtt. Így hát elindítottuk a „kütyü helyett kutya” küldetést. Nagy titokban felkutattuk és hazahoztuk Marcust, a kilenchetes skótjuhászt, és ettől kezdve végérvényesen megváltozott az életünk.

A suli kezdetével és a kutyus érkezésével ugyanis Ádámnak rengeteg elfoglaltsága lett, ráadásul azok a gyűlölt-szeretett gitár- és táncórák is elkezdődtek, amelyek Marcusszal együtt már egyenesen ellehetetlenítik, hogy kütyüzésre naponta fél óránál több idő jusson. Az egyezség szerint a fiam hétvégente délelőttönként és délutánonként is játszhat egy-egy órát, ám ezt leszámítva a való világban él, ami érezhetően mentálisan is fizikailag is jót tesz neki.
Hát még nekem! Mindent összevetve a személyes véleményem a témában az, hogy amennyire csak lehet, le kell kötnünk a gyerekeinket olyan dolgokkal, amiket szeretnek, igazi élményekre van szükségük ahhoz, hogy az életük érdekesebb legyen, mint amilyen a konzolba bújva lehetne. Mégis, a mindennapi rohanásnak köszönhetően hatalmas kihívássá nőtte ki magát a feladat, hogy ne olyan gyereket neveljünk, akiből egy nap majd mindenféle mozgásszervi és idegrendszeri gondokkal küzdő, kütyüfüggő felnőtt válik.

Épp ezért kiemelten fontos, hogy jó példával járjunk elöl,
és megmutassuk a gyerekünknek: van más választása, lehet másként is élni! A #kikapcs magazin és mozgalom pedig ebben a lehető legjobb segítőtársunk.